Lemez

Övék az év

Daft Punk: Random Access Memories

  • - szszcs -
  • 2013. július 6.

Zene

Bár én egy idő után már bizonyos fásultsággal pörgettem tovább az új Daft Punk-lemezről szóló híreket, vitathatatlan, hogy a Random Acces Memoriest felvezető nagyszabású és hosszadalmas, néhol már-már tömeghisztériába torkolló reklámkampány rendkívül hatékonynak (ugyanakkor persze rendkívül tenyérbemászónak) bizonyult.

Így aztán úgy nagyjából a tavasz közepére már semmi kétségünk nem lehetett afelől, hogy 2013 (igen, az az év, amikor visszatért David Bowie és a My Bloody Valentine is) meszsze legjobban várt és legnagyobbat szóló comeback lemeze a gall robotembereké lesz. A profin megvalósított felhajtáson kívül persze a zeitgeist is kedvezett a duónak: a demokrácia és a tévésorozatok mellett a fejlett világ első számú vívmányának egy ideje már az elektronikus tánczene számít, és ez utóbbi elképesztő sikerének részint a Daft Punk ágyazott meg körülbelül 96 és 2001 között a maga franciásan szellemes, retrofuturista robotdiszkójával. Úgyhogy nyilván az is benne volt a levegőben, hogy a műfaj - zenéjében és arculatában egyaránt felmérhetetlenül nagy hatású - dinoszaurusza nyolc év (és egy, a közmegegyezés szerint nem túl emlékezetesre sikerült nagylemez) után most visszatér, és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.

Ez eddig így teljesen kézenfekvőnek tűnik, ám van egy nagyon érdekes csavar is a történetben: maga a lemezanyag. A RAM ugyanis néhol inkább emlékeztet egy elveszett Alan Parsons Project-lemezre (negyven éven aluliaknak: a hetvenes-nyolcvanas években igen népszerű szoft-szignál-progrock zenekar session zenészekkel és szakállakkal), mint egy aktuális, fesztiváltáncoltató EDM-sztár produkciójára. Eleve nem is igazán elektronikus tánczene hallható itt; habár a robotos koncepció maradt, és a vocoderes énekhangoknak, valamint egy-két furcsa szintihangnak van némi elidegenítő hatása, ez nagyobbára azért mégiscsak egy nosztalgikus-retrós, néhol szoft rockos, máskor funkos, mívesen-hifitesztelősen meghangszerelt album, amelyről a hangminták szinte teljesen hiányoznak, sztárvendégből és veterán session muzsikusból viszont annál több akad. Még szomorú robothangon énekelt zongorás ballada is van! A franciák több számon keresztül leplezetlenül és gyakorlatilag minden áttét nélkül idézik meg a klasszikus diszkókorszak kulcszenekarát, a Chicet (hogy teljes legyen az élmény, ilyenkor a zenekar gitárosa, Nile Rodgers is közreműködik), bár ez a művelet inkább csak a klipdalnak választott Get Luckynál működik igazán; máskor pedig az ún. színvonalas stúdiórock talán legjobb együttesének, a Steely Dannek állítanak emlékművet (Fragments Of Time). Az elektropop öregapját kilenc percben, pulzáló szintikkel ünneplő Giorgio by Moroder egész megható, míg a nem sokkal rövidebb, egy (majdnem) legendás dalszerzővel, Paul Williamsszel megerősített, űrmusicales Touch a némileg a Carpenters Calling Occupants... című mesterművére emlékeztető hangszerelői bravúrjaival egyértelműen a lemez csúcspontja. Szóval ragyogóan kivitelezett stílusgyakorlatok soránál nem nyújt sokkal többet ez a lemez, de annak egészen remek, főleg, ha éppen az EDM-ből öregszünk bele az AOR-ba. Végül is: az is csak három betű.

Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.