Így aztán úgy nagyjából a tavasz közepére már semmi kétségünk nem lehetett afelől, hogy 2013 (igen, az az év, amikor visszatért David Bowie és a My Bloody Valentine is) meszsze legjobban várt és legnagyobbat szóló comeback lemeze a gall robotembereké lesz. A profin megvalósított felhajtáson kívül persze a zeitgeist is kedvezett a duónak: a demokrácia és a tévésorozatok mellett a fejlett világ első számú vívmányának egy ideje már az elektronikus tánczene számít, és ez utóbbi elképesztő sikerének részint a Daft Punk ágyazott meg körülbelül 96 és 2001 között a maga franciásan szellemes, retrofuturista robotdiszkójával. Úgyhogy nyilván az is benne volt a levegőben, hogy a műfaj - zenéjében és arculatában egyaránt felmérhetetlenül nagy hatású - dinoszaurusza nyolc év (és egy, a közmegegyezés szerint nem túl emlékezetesre sikerült nagylemez) után most visszatér, és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.
Ez eddig így teljesen kézenfekvőnek tűnik, ám van egy nagyon érdekes csavar is a történetben: maga a lemezanyag. A RAM ugyanis néhol inkább emlékeztet egy elveszett Alan Parsons Project-lemezre (negyven éven aluliaknak: a hetvenes-nyolcvanas években igen népszerű szoft-szignál-progrock zenekar session zenészekkel és szakállakkal), mint egy aktuális, fesztiváltáncoltató EDM-sztár produkciójára. Eleve nem is igazán elektronikus tánczene hallható itt; habár a robotos koncepció maradt, és a vocoderes énekhangoknak, valamint egy-két furcsa szintihangnak van némi elidegenítő hatása, ez nagyobbára azért mégiscsak egy nosztalgikus-retrós, néhol szoft rockos, máskor funkos, mívesen-hifitesztelősen meghangszerelt album, amelyről a hangminták szinte teljesen hiányoznak, sztárvendégből és veterán session muzsikusból viszont annál több akad. Még szomorú robothangon énekelt zongorás ballada is van! A franciák több számon keresztül leplezetlenül és gyakorlatilag minden áttét nélkül idézik meg a klasszikus diszkókorszak kulcszenekarát, a Chicet (hogy teljes legyen az élmény, ilyenkor a zenekar gitárosa, Nile Rodgers is közreműködik), bár ez a művelet inkább csak a klipdalnak választott Get Luckynál működik igazán; máskor pedig az ún. színvonalas stúdiórock talán legjobb együttesének, a Steely Dannek állítanak emlékművet (Fragments Of Time). Az elektropop öregapját kilenc percben, pulzáló szintikkel ünneplő Giorgio by Moroder egész megható, míg a nem sokkal rövidebb, egy (majdnem) legendás dalszerzővel, Paul Williamsszel megerősített, űrmusicales Touch a némileg a Carpenters Calling Occupants... című mesterművére emlékeztető hangszerelői bravúrjaival egyértelműen a lemez csúcspontja. Szóval ragyogóan kivitelezett stílusgyakorlatok soránál nem nyújt sokkal többet ez a lemez, de annak egészen remek, főleg, ha éppen az EDM-ből öregszünk bele az AOR-ba. Végül is: az is csak három betű.
Sony, 2013
